Előszó

Ma tudtam hogy találkozunk. Éreztem. Bár ha az eszemre hallgoatok, eszembe sem jut elmenni a tesóm évzárójára, ami egyben Rob tesójának a ballagása is. De egy részem, egy eléggé domináns részem követelte  hogy elmenjek, mert biztos voltam benne hogy ő is ott lesz. Nem vágytam másra, csak arra, hogy lássam hónapok óta újból. Látni akartam a szemét, ami ha észreveszi az enyémet mosolyra húzza, nem csak az ő, de az én számat is. Nem is akartam mást, csak látni. Akkora bűn ez? Talán másoknak nem, de számomra igen. Nem győzőm magam észhez téríteni. Julie térj magadhoz! Ne szaladj utánna! Nem éri meg. Emlékezz! Egyszer futottál fiú  után, azt is megbántad. Nincs rá szükséged, úgyis csak fájdalmat okozna. Sőt már most bánt azon kivül, hogy tudna róla.De mindez mit ért? Mit ért ha szükségem volt rá. Minden porcikájára. A mosolyára a szúrós, bunkó, tapló beszólásaira és viselkesédeire, ami az udvariassággal, jó modorral és kedvességgel keveredett és csipkedő viccelődésé keveredett. Lehet hogy az egészet a szerelem vakságával látom? Tényleg létezne szerelem, ami megvakít? Esetleg engem csak most ért utol? Ha van, ha nincs nem számít. Soha senkinek nem vallanám be, hogy igenis megkedveltem ezt a fiút. Mindezek mellett még a hülye elvárasaimnak is megfelel. Magas, jó iskolába jár, korban pont ideális, jol nevelt, jó a családi háttere és kétlábbal a földön jár. Tudom nem tökéletes, de én képes lennék őt a hibáival együtt szeretni, ha egy kicsit is érdekelném. De ez nem így van. Hisz Rebeka az egyetemista, aki germanisztikát tanul és a gyűrű göndör hajával együtt már elrabolta szivét. Elrabolta és szórakozik vele. Igér neki fűt-fát, azt is hogy szakít a mostani barátjával Rob kedvéért, hogy aztán együtt lehessenek, de nem. Ez csak mese habbal és az hogy mindezt Rob nem veszi észre, hogy csak egy kellék a sarokba a sok közt, cseresznye a habon.Természtesen ezeket az infókat nem ő osztotta meg velem, hanem Diana, aki régi közös jó barátunk és neki Rob több mindent elmond.